Hogy hangzik egy zenés mű a színpadon, és miként a moziban?
Nem hazudtolja meg magát a borongós atmoszférájú filmeket teremtő rendező, akinek nője – mit ad Isten? – főszerepet kapott a Fleet Street démoni borbélyának a Dickens-i nyomor idején zajló történetét filmes eszközökkel mesélő zenés horrordrámában. A másik főszerepet a csokigyáros, ollókezű és vámpír funkcióban egyaránt jól teljesítő 1000 arcú színész alakítja, aki a legfrissebb vélemények szerint filmjeiben egy ideje önmagát másolja: a dilinyós kalózkapitány kliséje vigyorog ránk különböző szerepekben.1 Tény, hogy a színészmesterséget űzve egyikük sem jutott el az énekesképzettségnek arra a fokára, ami igazolhatta volna kiválasztásukat. Nem primadonna és nem bonviván, de még csak nem is gyakorlott musicalszínész előélettel válogatták be őket a produkcióba. A színésznő hónapokig énekórákat vett a forgatások előtt, míg partnere énektudását “ismeretlen tényezőként” emlegették. A rendező épp a filmforgatás ötletéről tájékoztatta a DreamWorks döntéshozóit, amikor kibökte:
– A Sweeney Todd szerepét alakító fickóról még nem derítettem ki, hogy van-e alkalmas énektudása.
– Tényleg? Akkor részünkről mehet.
Megengedhettek maguknak ennyi lazaságot. Ha valakit egyszer megkedvel a közönség,2 akkor annak olyan mérvű hitele van, hogy a nevével bármit el lehet adni – még a Dior pacsuliját is.
A keletkezése után felkapott félelmetes történet különböző szerzők neve alatt számos kiadásban jelent meg. Ahány forrás, annyiféle adat, és ezekből úgy tűnik, hogy elsőként George Dibdin Pitt vetette papírra Sweeney Todd kitalált személyének Fleet Street-i rémtetteit, 1842-ben. Ettől kezdve nincs megállás. 1846-tól The String of Pearls: A Romance címmel folytatásos regényben jelenik meg a démoni borbély története Edward Lloyd The People’s Periodical and Family Library kiadványaiban.
Francia szerzőket (Paul H.C. Féval, Jacques Yonnet) is megihletett a legenda, akik a cselekményt természetesen a középkori Párizsba helyezik át, ahol boszorkányok töltenek pitét emberhússal.
1936-ban George King bemutatja a mozikban Frederick Hayward elbeszélése és H. F. Maltby forgatókönyve alapján Sweeney Todd the Demon Barber of Fleet Street című filmjét. A borbély ebben a változatban is együttműködik a pitekészítő szomszédasszonnyal, de az ügyfeleket csupán pénzükért és értékeikért nyírja ki – húsos pite töltelékéül nem használják fel őket.
1970-ben Christopher Bond is megírta a maga változatát a borbély kalandjairól, ami azért fontos állomása az eredeti történet mutációinak, mert ez szolgált alapul Stephen Sondheim és Hugh Wheeler 1979-ben a Broadway-n bemutatott, Sweeney Todd című musicaljéhez. A következő évtizedekben nagy sikerrel játszott zenés darab nem kerülhette el sorsát: 2007-ben John Logan forgatókönyve alapján megszületett a filmes adaptáció, amiben a zenei tartalom elhomályosul a látványvilág árnyékában. A megrövidült históriából jelenetek, a partitúrából szólamok maradnak ki, a kórust instrumentális hangzással helyettesítik, szövegét kihúzzák a librettóból. Egyes jelenetek eredeti sorrendjét megváltoztatják, és a forgatókönyv igényei szerint átírják. A végső csapást a rendező komája (gyerekének keresztapja) méri a hallgatóságra. Az ő fakó tenorjának fekvésében kell hallgatnunk a borbély eredetileg mélyen zengő bariton szólamát.
Mindezen hiányosságokért cserébe remek képekkel, művészi virtuozitással és változatosan kivitelezett torokmetszésekkel, sugárban spriccelő, patakká duzzadó vérrel, a zuhanás erejétől alakváltozást szenvedő csontok realisztikus reccsenésével, és temérdek hullával borzasztják el a közönséget.
A bíró a történet előzményében száműzi Barkert, hogy zavartalanul hódíthassa meg annak magára maradt feleségét. Miután e terve balul sül el, szemet vet lányára, a serdülő Johannára. Ha ezek az egyoldalú viszonyok nem adnának elegendő ízt a konfliktusos drámának, akkor megjelenik a London utcáin helyét kereső tengerész, aki a nagyhatalmú bíró házában ígéretes feleség-alapanyagként nevelt lányt megpillantva menthetetlenül szerelembe esik.
A film végén Toby bosszút áll Mrs. Lovettért. Az ennek következményeként átvágott torkú Benjamin Barker – megkerült feleségének hulláját karjában tartva – utolsó pillanataiban a kisiklott és tönkretett életű Lucy Barker végzetes tévedésként elkövetett lemészárlását eutanáziává minősíti, és együtt várják a végítéletet az örökkévalóságban. Anthony megszöktette Johannát, szerelmük beteljesül. De szép történet! Kell még bármi más a “happy end”-hez?
A borbély bosszújának mondáját a musical műfaján át megközelítő filmben a zene megszólalása kétségtelenül maga elé engedte a látványt. Erre a rendező személye önmagában garancia, és keze alá dolgoznak a kiválasztott szereplők, valamint a zenei tartalom egyszerűsítésén munkálkodó szakemberek. Ennek ellenére a képek és a népszerű, befutott színészek 3 elviszik a filmet – mit elviszik, szaladnak vele – egészen a legmagasabb szakmai díjakig.
Ez a szemlélet megengedhetetlen egy zenés darab színpadi előadásnál, ahol a látványos megjelenésre törekvő rendező lehetőségeit a színpadtechnika korlátai és a végig egy helyben ülő közönség statikus nézőpontja szűkítik le. Ilyen körülmények között is kaphat minőségi élményt a nagyérdemű, ha kiváló hangzással feledtetik vele a szerény színpadképet – ami egy musical színrevitelekor elfogadható kompromisszum. Így született 2001-ben a San Francisco-i Louise M. Davies Symphony Hall koncerttermében egy figyelemre méltó előadása Sweeney Todd balladájának. A színpadra verbuvált társulat megengedhette magának, hogy előadás közben nem gyújtott görögtüzet, nem használt füstgépet, és nem locsolt szét hordónyi vért, mert az előadóművészek zenei képzettsége és adottsága elegendően jó színvonalat képviselt ahhoz, hogy néhány egyszerű kelléket alkalmazva pusztán énekkel, arcjátékkal és gesztusokkal lenyűgözze a publikumot. A kíséretről pedig a helyi szimfonikus zenekar és a kórus gondoskodott. Minden úgy szólt, ahogy azt a szerző előírta, és helyén volt úgy a mezzoszoprán, mint a bariton.
Louise M. Davies Symphony Hall – San Francisco
Az épület 1980-ban készült el 28 millió dolláros költséggel, elsődlegesen a város szimfonikus zenekarának otthonául. Akusztikailag rosszul sikerült, ami egy koncertterem esetében kifejezetten hátrány, ezért 1991 és 1992 között ráköltöttek még kereken 10 millió dollárt, hogy a 3000 nézőt befogadó hodály akusztikája kielégítő legyen. Megbízott szakemberek látogatták végig a híresebb európai koncerttermeket, hogy azokban méréseket végezve kiderítsék a jó hangzás titkát. Hazatérvén végrehajtották a szükséges változtatásokat, aminek eredményeként 10%-kal csökkentették a terem belső térfogatát, nemezburkolatú hangelnyelő felületeket alakítottak ki, és megváltoztatták a földszinti széksorok elrendezését is. Ennek következtében a terem befogadóképessége valamivel a szerény 2.800-as érték alá csökkent, de az akusztika állítólag javult.
Szívesebben vásárolom a konyakmeggyet papírzacskóban, mert a díszes csomagolás felesleges (kukába kerül) és az íz alakításában sincs szerepe. Nem rejtem véka alá, hogy ezzel a hozzáállásommal zenés darabok közönségeként elsődlegesen a hangzást értékelem. A látványosság, a díszes csomagolás mögött esetenként a silány portéka rejtegetésének szándéka bújik.
Az alábbiakban a színpadi és a filmes produkciót állítom párhuzamba, melyekben a mű azonos, a társulat és a szemlélet különböző.
| Davies Symphony Hall – 2001 (koncertfelvétel) Patti LuPone George Hearn Timothy Nolen Davis Gaines Lisa Vroman Neil Patrick Harris San Francisco Symphony & Chorus – – – – – |
Pinewood Studios – 2007 (film) Helena Bonham Carter Johnny Depp Alan Rickman Jamie Campbell Bower Jayne Wisener Ed Sanders Music Department music editor & additional arragements playback, lip sync 3D CGI speciális hatások sok vér és hulla |
| The worst pies in London | |
| A zenés műfaj jövőbeni csillagait kereső tehetségkutató produkciók zsűrije szokta csúfolni az önjelölt énekesek némelyikét azzal, hogy hang helyett meleg levegő jön a torkából. | |
| Pirelli’s miracle elixir | |
Pirelli mester lakókocsija előtt a csődületet alakító statiszták ugyanúgy képesek lettek volna tátogni a stúdióban rögzített hangokra, mint ahogy a főbb szereplők, mégis kihagyták a kórus szólamát. A VHS-korszak kezdetén terjesztett videókra emlékeztet a konkurens borbély hajszeszének minősítése, a “What is this? Smells like piss” filmbéli elhangzása.
A hangalámondás monoton hősei címmel megjelent nosztalgikus visszaemlékezés jut eszembe, amiben egy korombéli szerző idézi fel fiatalkorának profi szinkronhangot nélkülöző filmélményeit a ’80-as évekből, amikben a magyar hangot szolgáltató közreműködők nem sokat foglalkoznak a szerepben megformálandó érzéssel, hanem kizárólag az időzítésre figyelve szenvtelenül olvassák a szöveget.4
| Pretty women | |
| A filmnek ebben a jelenetében Turpin megszűnik tekintélyes bírónak lenni. A fotelben elnyúlva olyan kifejezés terül szét borotvahabbal bekent orcáján, mint aki a bordélyban kapott szolgáltatás felidézett élményeiben elmerülve egy jól sikerült prosztatamasszázs kedves emlékébe feledkezik bele. | |
| Johanna (Act II sequence) | |
| A filmváltozat zenéjét ennél a jelenetnél annyiban egyszerűsítették, hogy kihúzták Johanna szólamát. Kár érte – kesereghetnék – , de kárpótolnak azzal, hogy többször is látom a multifunkciós széket működés közben, amit a tehetséges borbély fejlesztett tovább, és alakított át pedállal működtethető elmés csúszdává. Ettől kezdve ez már nem egyszerű szék, hanem egyben a “hullaledobó” névvel illethető épületgépészeti újítás indítóállomása. | |
Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a borbély elvágott torkú kuncsaftjaiból olyan erővel spriccel a vér, mint a kirepedt kerti slagból a víz. Az extrém magas vérnyomásból a viktoriánus kor londoni lakosságának helytelen táplálkozására (pl. magas sótartalmú ételek fogyasztása) lehetne következtetni, továbbá arra, hogy a dohánnyal megrakott spanyol hajók fosztogatásának mellékhatásaként az angol polgárokat a nikotin érszűkítő, vérnyomásnövelő hatása sújtja. A filmben fröcsögő vér magas nyomása az előbbieknél hétköznapibb okra vezethető vissza. A speciális hatásokért felelős részleg pumpakezelő technikusai juttatják nagy nyomással csövekbe az anyagot a művértartályokból, ami aztán az áldozat nyakára applikált bőrutánzatot átszakítva tört ki a szabadba, és terít be mindent. Íme:
A rendező tehát nagynyomású művért használ filmjében, és nem fanyalodik a véres jelenetek kényelmes kivitelezéséhez is alkalmazható CGI technológiára. Az Adobe After Effect ingyenes próbaverzióval csábítja az átlagpolgárt a családi videók utólagos átdolgozására. Használatával néhány perc alatt látványosabbá varázsolhatók az eredetileg szürke és eseménytelen mozgóképek. Az alábbi példában egy általános iskolás korú kölök készít fejlövéses meglepetésvideót szüleinek Halloween-ra. Pumpák, tartályok, művér és technikai személyzet nélkül.
Lassítva repülő vörös babok, amőbák és neuronok
Nem egy filmalkotásban már tökélyre fejlesztették a durva csatajelenetek ábrázolásánál alkalmazott vérfröccsentő CGI algoritmusokat, és pazar képeken mutatják be a kiontott vér testen kívüli viselkedését. Ezekben a filmekben nem borotválás örve alatt kaszabolnak, hanem szándékoltan gyilkolási célzattal rontanak egymásnak a harcoló ellenfelek, ezért a rémisztő öldöklés hangulatát megteremteni igyekvő rendezők nyilvánvaló túlkapásai megbocsáthatók.
Átrágva magamat a véres témán, visszakanyarodok a musical lényegéhez, a zenei élményhez.
| Sweeney Todd: God, that’s Good! | |
| Emma Thompson – Kyle Brenn | Helena B. Carter – Ed Sanders |
| A színpad sem garancia a kiváló hangzásra, mint ahogy ebben az előadásban is hallható. Ehhez képest a filmes változatban meglepően jó énekhangzást sikerült elérni ennél a résznél. Néhány pillanatig olyan érzésem volt, mintha Jon Andersont hallanám. Annyi különbséggel, hogy ő egymagában és stúdiótechnika nélkül is képes erre, akár 70 évesen, de fénykorában azért jobban szólt. | |
| Epiphany | |
| Bryn Terfel – Maria Friedman | Johnny Depp – Helena B. Carter |
| Nem csak a közönség látogatja szívesen az előadásokat, de akad olyan énekes, aki a komolyzenei szférából az operairodalom nagyjainak, például Mozart, Puccini és Wagner szerzeményeinek címszereplőjeként ismert, és emellett felvette repertoárjába Sondheim Sweeney Toddjának szerepét is. | |
A darabot a mai napig műsoron tartják vagy színpadra állítják világszerte, nagy sikerrel – voltak magyarországi próbálkozások is.
Hazánk sok tekintetben az a hely, ahol gyakran szarból próbálnak várat építeni, és ahol néhány nap alatt megdöglik a máshol évekig jól teljesítő, aranytojást tojó tyúk. Régen kontraszelekciónak nevezték, manapság protekcionizmusnak hívják azt a jelenséget, aminek következtében középszert képviselő szakemberek jutnak pozícióba, kiszorítva ezzel az igazi tehetségeket. Művészkedés terén ezzel közvetlen kárt nem lehet okozni, legfeljebb bosszúságot, keserűséget. Ilyen körülmények között tűzték műsorra 1992-ben az Erkel színházban a Sondheim-féle musical képzavaros, Nyakfelmetsző címre magyarosított előadását. Korabeli kritikák:
“Gátlástalan amatörizmus vette birtokába az Erkel színpadát, hogy szaporítsa azon előadások számát, amikben önjelölt rendezők tehetetlenül elmerülnek a lebirkózhatatlan gyakorlati feladatok tengerében, és ahol a direkció megengedi az úszni nem tudót belefúlni a hullámokba anélkül, hogy mentőövet dobna neki” – ékesszóló.
“Egyedül a bemutató ténye értékelhető pozitívumként” – diplomatikus.
“Csapnivaló” – rövid, velős.
A produkció színrevitelében kiélhette hajlamát, és költséget nem kímélve megvalósíthatta elképzeléseit minden közreműködő. Így születtek pompás jelmezek, hangulatos díszletek orgonasípokkal, McDonald’s reklámmal, és szerződtettek néhányat az akkori nagynevű művészek közül (“húzóneveket, sztárokat”) az egykori Magyar Hitelbank Rt. anyagi támogatásával. Külsőségekben, látványosságban, felhajtásban nem volt hiány, viszont egy valamit nem tudtak beleszakemberkedni a darabba, és ez hiányzott is belőle: a spiritusz. Nyilván nem volt szempont a megtérülés, ezért különösebben nem fájt a társulatnak, hogy a darab megbukott, és mindössze öt előadást élt meg. Több szót nem is érdemes vesztegetni rá, de találtam néhány marketinganyagot, amikben megszólalnak az alkotók, és ahol nem a környezetbe simuló oldalkocsis Csepel motorkerékpáron, hanem tájidegen Rolls Royce-szal érkezik a premierbulira a női főszerepet alakító primadonna, zárásul pedig a borbély szerepét játszó baritont halljuk: “50 vagy 100 előadást éljen meg, vagy még annál is többet, mint Amerikában”.
- A mozielőzetesek alapján a 2015 novemberében bemutatni tervezett Black Mass főszerepében kitörni készül a megszokásokból, és nem a bevált kaptafára húzza színészi játékát. ↩
-
A lelkes közönség mellett a filmes szakma is megette a mozikba került alkotást. A borbély szerepét egy Golden Globe-bal jutalmazták, és jelölték Oscar-díjra is. A film összesen 36 díjat söpört be, és további 57-re jelölték.
Egy középiskolai osztálytársam jut eszembe erről. Őt úgy skatulyázta be a történelemtanárnő, hogy bármilyen feleletére, dolgozatára 5-öst kapott. Még akkor is, amikor kijelentette, hogy nem készült, hagyják békén, és jó lesz neki az 1-es. Szép fiú volt ez a Józsi, azt meg kell hagyni, de ráébredve a helyzet fonákságára, szeretett volna végre néhány egyest kiérdemelni, amivel a kibillent egyensúly helyre került volna. Nem sikerült neki.
Ebben a világban a következő párbeszéd is életszerűen hangzik:
– Józsikám! Csinálunk neked egy “akármilyenügyi” minisztériumot.
– Nem értek én ahhoz…
– Sebaj, menet közben beletanulsz.
Megy ez nagyköveti kinevezésekkel is, diplomáciai tapasztalat és nyelvtudás nélkül – csak hiteles legyen az ember. ↩ -
Talán az sem véletlen, hogy a nyomasztó képeket mutató film több szereplője megjelenik a roxforti boszorkány- és varázslóképző környékén is – sötét varázslóként, halálfalóként…
↩
-
Igazán suta szerepformálással a VHS-kazettákon terjesztett szexfilmek alámondásaiban találkozhattunk. Különösen azokban, ahol a terjesztői jogokra fittyet hányó, alacsony költségvetésű kazettamásoló műhelyben nem jutott minden szereplőre külön felolvasó, és így bizony megesett olykor, hogy az összes szerep szövegét egyvalaki darálta végig. Így esett meg, hogy a Star Wars híres jelentében az “én vagyok az apád” szöveg nem Hollósi Frigyes és nem is Kránitz Lajos, hanem a warez-kazetta gyártásába bedolgozó lány hangján szólalt meg. Akkoriban nem volt szükségünk Medgyessy Péter útelágazódásos bakijára, ha ott voltak nekünk ezek:
“el kell… be kell hoznunk a lemaradást”
“engedelmeskelneö… enngedelmeskednem kell a mesteremnek“. ↩
árnyékos oldal 
Visszajelzés: Kinek a faszával verik a csalánt? | árnyékos oldal